Szekszárdon született, de Pakson töltötte gyermekkorát, ahol az Atomerőmű SE-ben kezdett el kenuzni. Sziklenka László volt a nevelőedzője. A korosztályos sikerek után 2002 nyarán hatalmas változás következett be életében, amikor Budapestre jött Ludasi Róbert edző csoportjába, hogy Kolonics György párospartnere legyen. Maga sem tudta, hogy mire vállalkozott. Nem volt könnyű helyzetben, hiszen Koló akkor már kétszeres olimpiai bajnoknak mondhatta magát, győzött 500 párosban 1996-ban, Atlantában „Indiánnal”, azaz Horváth Csabával és nyert 2000-ben, Sydneyben, egyesben is a rövidebb távon. Nagyszerűen indult közös karrierjük, hiszen 2003-ban Gainesville-ben, a világbajnokságon bronzérmesek voltak 1000 méteren. Sőt, 2004-ben, az olimpia évében, Poznanban az 500 méter Európa-bajnoki címét is begyűjtötték. Ehhez képest felért egy kijózanító pofonnal, amikor Athénban csak hetedikek lettek C-2 500-on. Másnap 1000 méteren aztán sikerült a németek és az oroszok mögött felkapaszkodni az olimpiai dobogó harmadik fokára. Pedig 750 méternél még csak ötödikek voltak. Talán ezért is láthattunk két mosolygós embert az eredményhirdetéskor. 

Bár az olimpiai bronz jó visszaigazolása lehetett a közös munkának, a kétszeres olimpiai bajnok kenushoz nagyon nehéz volt közel férkőzni. Mintha egy fal vette volna körül. A barátságát és a szakmai elismerését is nagyon nehéz volt kivívnia. Nemegyszer szó szerint belebetegedett, belázasodott abba, hogy megvédje érveit Kolóval szemben. Koló ugyanis maximalista volt, aki vasárnaptól vasárnapig dolgozott és nehezen tudta tolerálni, ha a másiknál egyetlen percnyi lazítást is látott. Csak később tudta elfogadni, hogy különbözőek, és van, akinek több idő kell a regenerálódáshoz. Olyanok voltak, mint a tűz és a víz. A feszes, szabálykövető és a lazább, életszeretőbb ember aztán lassan mégiscsak összecsiszolódott. A 2006-os szegedi világbajnokság volt az, amikor már azt érezte, hogy Koló elfogadta őt, egyenrangú partnerként tekintett rá, amikor hatalmas fölénnyel, majdnem két és fél másodperccel verték a második helyen célba érő kanadai színekben induló, amúgy magyar Buday-testvéreket. 2007-ben, Duisburgban pedig 500 méteren is begyűjtötték a világbajnoki címet, így nem csoda, hogy a pekingi olimpia aranyesélyeseinek számítottak. 

Nincs hiányérzete – pedig lehetne. Ha nem következik be a tragédia, akkor nagy valószínűséggel olimpiai bajnokként beszélgetek vele. Ő azonban azt mondja – a kenus Novák Ferencet idézve –, hogy bajnoknak születni kell. Benne pedig talán soha nem is volt meg az a kitartás, az a szorgalom, ami megvolt Kolóban vagy például a kajakos Kovács Katalinban, ami kell egy ötkarikás aranyéremhez. Még tíz év távlatából sem szeret arról a napról, 2008. július 15-ről beszélni, amikor az edzés végén, a szeme láttára veszítette el barátját. Sírni is talán akkor sírt legutóbb. Pedig arra a napra kristálytisztán emlékszik, szinte minden pillanatra. Szemben azokkal a percekkel, órákkal, amelyek el sem raktározódtak agyában. Még évek múlva is kívülállóként látja magát a temetésen – amikor egy-egy fotót a kezébe vesz vagy videót megnéz –, mintha nem is lett volna ott. A pekingi olimpia előtt 24 nappal bekövetkezett tragédia után inkább sodródott, elfogadta edzője és a csepeli klub tanácsát, hogy ott kell lennie Pekingben. Egy olyan kenusnak szavaztak bizalmat csapattársként, akit Koló is kedvelt, elfogadott. Nem voltak szakmai érvek. Így esett hát Kiss Tamásra a választás, akivel a kínai fővárosban a kenu kettesek 1000 méteres távján a csodával határos módon bronzérmet nyertek, a fehéroroszok és a németek mögött, szűk egytizeddel a negyedik románok előtt. Ma már nem keresi a miértekre a választ, nem boncolgatja saját lelkét. Azt mondja, hogy el kell fogadni, hogy az élsportban olykor az ájulásig dolgoznak a sikerért. Ezért sem tulajdonítottak ennek sem nagyobb jelentőséget Koló esetében. Az elmúlt tíz évben volt önkormányzati képviselő, dolgozott helyettes sportállamtitkárként, manapság gyerekeket visz sárkányhajózni az Erzsébet-táborokban. Próbál boldogan élni családjával és persze ápolja barátja emlékét. 

A Célfotóban a kenus Kozmann Györggyel beszélgettem. 

Kalapos Mihály