Hol volt, hol nem volt, ha nem is az Óperenciás-tengeren túl, de a Pongráctelepen élt egy kisfiú, akinek a bátyja, az édesapja, a nagyapja, a nagybátyjai; szóval a család szinte összes férfi tagja bunyózott. Édesapja még hadseregbajnok is volt. Neki azonban nem tetszett az ökölvívás. Kipróbált számos más sportágat, focizott, kézilabdázott, pingpongozott, cselgáncsozott, jégkorongozott; mígnem az egyik nap Trekovanicz Tomi le nem rángatta egy bokszterembe. Ő pedig ott ragadt. Pedig egyesek szerint sem alkatilag, sem lelkileg nem volt alkalmas az ökölvívásra. Ekkor tizennégy éves volt. Nagyjából három évnek kellett eltelnie ahhoz, hogy a környezete is rájöjjön, hogy tehetségesebb az átlagnál, mert gyorsan tanul. Tizennyolc esztendősen már junior Európa-bajnoki címet nyert Gdanskban. Egyébként is minimális kudarcélménye volt pályafutása során, hiszen a több mint 300 mérkőzéséből mindössze tizenötöt vesztett el, egyet profiként. 1991-ben aztán légsúlyban (51 kg) előbb Göteborgban az Európa-bajnokságon, majd Sydneyben a világbajnokságon (az észak-koreai Csoj Csol Szut legyőzve a döntőben) aranyérmet szerzett, és az ismeretlenségből berobbant az ország legnépszerűbb sportolói közé. Ő lett a sportág első amatőr világbajnoka. Pedig ebben kevesen hittek. Még akkor sem, amikor Váradi Jánost megverte a magyar bajnoki címért zajló mérkőzésen. A nevelőedző Wallenhofer Zoltán, a klubedző Bódis Gyula és a válogatottnál dolgozó Szántó Imre, Öcsi bácsi azonban tudta nagyon jól, hogy csiszolatlan gyémántra talált. Az esztendő végén a sportújságírók az Év férfi sportolójának is megválasztották. Karrierje felfelé ívelt, a barcelonai olimpia egyik aranyesélyesének számított. Az ötkarikás játékok sportcsillagai azonban túlságosan elkápráztatták, kételyei támadtak. Nem érezte, hogy már kiérdemelte volna az olimpiai bajnoki címet. Az elődöntőre el is fogyott. A világbajnokságon legyőzött észak-koreai ellen nem ment a bunyó, a háromszor három perc során nem tudott élni a lehetőséggel és olimpiai bronzérmet nyert 1992-ben; ami totális kudarccal ért fel.

Abba akarta hagyni a bokszot, cigányzenészekre költötte az olimpián megkeresett pénzét, és belevetette magát az éjszakába. Fél évnek kellett eltelnie, amire ismét egymásra talált edzőjével, Öcsi bácsival, akivel újra nekivágtak a nagy célnak. A ’96-os ötkarikás játékok előtt már nem voltak kételyei, érezte, hogy egy isteni kegyelmi állapot részese. Annyit dolgozott érte, hogy ezt az olimpiát más nem nyerhette meg. Szinte negyvenötös pulzussal élte meg ezt a két hetet, és várta, hogy a nyakába akasszák az olimpiai aranyérmet. Az Arnaldo Mesa elleni döntő sem lett véres, hanem nagyon is sima, mert gyorsabb, technikásabb volt a kubainál. Az utolsó menet előtt még ő nyugtatta Szántó Imrét a szorító sarkában, hogy ez már megvan, megnyerték. A harmatsúly (54 kg) aranyérmét haza is hozta Atlantából. 

Hogy mennyire fontos volt számára a magyar közönség, arról az 1997-es esztendő árulkodott, amikor bár már profinak állhatott volna, még el akart indulni a budapesti amatőr világbajnokságon. Pedig a súlycsoportváltásnak (pehelysúly) megvoltak a veszélyei, és garancia nem volt arra, hogy ő lesz az aranyérmes. A döntőre megérkeztek a német Universum Box-Promotion vezetői is, akik szinte könyörögtek neki, hogy szemsérülése miatt ne álljon ki a német Falk Huste ellen, mert ha veszít, ugyan miként magyarázzák meg, hogy nem a német világbajnokot szerződtetik, hanem a vesztes magyart. Ő azonban tántoríthatatlan volt, mert tudta, hogy hazai pályán egyszerűen nem kaphat ki. Nem is tévedett. 

Profi karrierje is álomszerű volt, 1997 októberében indult el, de Fritz Sdunek irányításával 2000 júniusában Steve Robinson legyőzésével már profi Európa-bajnok lett, majd 2001 januárjában, Münchenben, Antonio Díaz kiütésével a világbajnoki címet is megszerezte a hivatásosak táborában. Első magyarként. Azt persze ma is sportszerűen hozzáteszi, hogy a háromszoros olimpiai bajnok Papp Lászlónak kellene ebben a műfajban az elsőnek lennie; csak őt politikai okokból nem engedték, hogy megmérkőzzön Joey Girardello ellen a világbajnoki címért… A Julio Pablo Chacón elleni kiütéses vereséggel elveszítette világbajnoki övét, de már a motiváltságát is. Elért mindent, amit elérhetett. Csak egy évvel rövidült meg a pályafutása, harminchárom éves koráig tervezte, harminckettőig csinálta. Ha pénzt akart volna még keresni, még évekig bokszolhatott volna; de már más kihívások foglalkoztatták.

Éttermet nyitott, a Bokszvilágszervezet európai alelnöke lett, televíziós műsorvezetőként is dolgozik. Egyetlen hiányérzete van, hogy sportvezetőként nem kapott (még) lehetőséget sem szeretett sportágában, sem a magyar olimpiai mozgalomban. Pedig azt mondja, hogy hatékonyabban, eredményesebben és jobban tudná csinálni. Az elszántságán biztosan nem múlna, hiszen tudják, ő egy „vasember”.

A Célfotóban az ökölvívó Kovács Kokó Istvánnal beszélgettem.

Kalapos Mihály