FERI BÁCSI – SZÖLLŐSI GYÖRGY NEKROLÓGJA

Hatvanévesen elege lett a magyar futballból és visszavonult, hogy aztán hosszú elzárkózás után a Videotont megújító akarat visszahozza őt is a pályákra, a magyar foci mindennapjaiba. Tiszteletbeli elnöke lett a klubnak, amely azelőtt sohasem, azóta viszont háromszor is magyar bajnoki címet nyert, a legújabbat éppen most vasárnapi győzelmével tette biztossá, s ahogyan a csapat minden meccsén, Kovács Ferenc ezúttal is ott volt a lelátón. Avagy az én nemzedékemnek már inkább Feri bácsi, mert noha le sem tagadhatta a szigorú, könyörtelen edzőt, aki egykor ő volt, engem inkább a kedvessége, az eleganciája ragadott meg, és a belőle áradó, egyben őt mindenütt körülvevő szeretet.

„Gyönyörű családod van, Gyurika” – szorította meg a kezemet valamelyik kislányom fejét megsimogatva Feri bácsi alig két hete, a Puskás-Suzuki-kupa egyik meccse után a felcsúti Pancho Arénában, és én elszomorodtam, mert tudtam, hogy most a feleségére gondol, akinek halála óta sohasem láttam olyan felhőtlenül jókedvűnek, mint azelőtt sokszor. A feleségére, aki miatt megszegte a már aláírt szerződését a Manchester Uniteddel 1956-ban, maradt inkább itthon, az MTK-ban, hogy akkori menyasszonyával köthesse össze az életét, itthon. A United helyett, amelyet aztán edzőként (is) legyőzött, amikor a Videotonnal csodát tett: úgy lett ezüstérmes az UEFA-kupában, hogy közben csapata megverte többek között a Paris Saint-Germaint, a Partizan Beogradot, a Manchestert és a döntő második meccsén még a Real Madridot is.

Azt hiszem, akkor lett „Ferikéből” Kovács Ferenc, a mesteredző. Merthogy az Aranycsapat idején ő volt a „Kovács III”, az MTK fiatal védője, aki egyébként az erzsébeti grundokról és a Hungária körúti öltözőből már régen ismerte a legnagyobbakat, Puskást, Bozsikot, Hidegkutit, Sándort, s persze a legendás mestert, Bukovi Mártont. Az MTK-hoz úgy került, mint a háború utáni, szó szerint „mezítlábas” bajnokság győztes kölyökcsapatának egyik ígérete, aki hamarosan a felnőttek levetett, öt számmal nagyobb edzőcipőiből válogathatott. Az MTK-családot sohasem tagadta meg, sokakkal együtt lett belőle ott nagy sportoló, s edzősködni is ott kezdett, hogy aztán a Videotonnal írjon történelmet. Székesfehérváron minden adott volt ahhoz, hogy a gyakorlatba ültethesse az egyéniségéhez illően tiszta és sallangmentes, éppen ezért sikeres edzői filozófiáját: kemény munkával, az ebből fakadó jó erőnléttel, világos szakmai és erkölcsi szabályokkal, valamint inspirálóan profi feltételekkel (értsd: tisztességes prémiumokkal) nagyon magasra lehet jutni. Így lett döntős a Vidivel az UEFA-kupában, miután játékosként már játszott az MTK-val KEK-döntőt. Ahogyan labdarúgóként is eljutott a válogatottságig, és edzőként is a szövetségi kapitányságig. Mindezt így együtt egyébként csak Puskás Ferenc mondhatta el magáról a magyar futball történetében.

És Kovács Ferenc. Akivel találkozni már évtizedek óta mindig olyan élmény volt a futballszurkolónak, mintha egy mesebeli hős, egy nagy történelmi személyiség, egy régi újság címlapsztárja vagy egy festmény ikonikus alakja szállt volna le, lépett volna közénk.

Soha többet nem teszi ezt. 

Szöllősi György