Hol volt, hol nem volt, no, nem az Óperenciás tengeren túl, de legalább is a Pongráctelepen élt egy sportos család.  Az édesapa katonatiszt volt és röplabdázott, a nagyobbik fiútestvér jégkorongozott, a lánytestvér pedig atletizált. Így hát a kisebbik fiútestvérnek sem volt más választása, valamit sportolnia kellett. Persze a futballon kívül. Édesapja egy alkalommal épp a 75-ös trolin utazva meglátta a KSI asztalitenisz-szakosztályának toborzóját „Jöjj közénk” címmel. Akkoriban járt Magyarországon a világhírű kínai válogatott, amelynek teljesítményén elámulva az édesapa úgy gondolta, hogy jó lesz a fiának ez a sportág. A bátyja hát levitte a KSI-be, ahol Juhos Józsi bácsi és Balatoni Tibi bácsi kezei alá került. Bár elsőre azt sem tudta, hogy melyik a labda és melyik az ütő, hamar kiderült tehetsége. Úttörő olimpiai bajnoki címét még a televízió is közvetítette, majd jöttek a serdülő és ifjúsági Európa-bajnokságok, ahol Klampár Tibor mögött már az ő nevével is lehetett találkozni. Amikor aztán Berczik Zoltán szövetségi kapitány egy harmadik embert keresett Jónyer István és Klampár mellé, rá esett a választás. 

1974-ben robbant be a sportág élvonalába, amikor az újvidéki Európa-bajnokságon a csapatban szerzett ezüstérem mellett egyéniben is felállhatott a dobogó második fokára. A döntőben attól a csehszlovák Milan Orlowskitól kapott ki, akivel később párosban szép sikereket értek el. Egy évvel később aztán már világbajnoki címet is ünnepelhetett, ugyanis Kalkuttában Jónyer Istvánnal párosban aranyérmet nyert. Jónyer előtte behúzta az egyest, így világbajnokként hatalmas endorfindózissal játszhattak a jugoszláv színeket képviselő Sztipancsics, Surbek duó ellen. Fölényes győzelem lett a vége. Azt mondják, ha ezen a vb-n Klampár is ott lehetett volna, akkor már Indiában megszületett volna a csapatarany. De a sportban a „ha” nem játszik. 1978-ban volt talán élete formájában, hiszen a TOP 12 mellett a duisburgi Európa-bajnokságon az egyest, a párost (Orlowskival) és a csapatot is megnyerte. Az egyes döntőjében csak egy egyéni világbajnokot, Jónyer Istvánt kellett legyőznie. Jónyer pedig nem szeretett ellene játszani…

A nagy álom aztán 1979-ben, Phenjánban teljesült… Még a vb előtt a tatai edzőtáborban történt, hogy egy kimenő alkalmával nem érkezett vissza a takarodóra Klampár Tibor. Berczik Zoltán pedig könyörtelen volt, hazazavarta Tatáról, noha a csapat vb-arany neki is az élete célja volt. Pár nap után már az is köztudott volt, hogy Klampár – eme kihágása miatt – nem utazhat Észak-Koreába. A csapat másik két tagja pedig gondolt egyet és bement az állami sporthivatal akkori elnökéhez, Buda elvtárshoz, hogy ugyan mégis változtassák meg a döntést, mert Klampár nélkül aligha fogják Ázsiában a kínaiakat legyőzni és megnyerni a hőn áhított világbajnoki címet. Buda István biztos, ami biztos, megkérte őket, hogy adják írásba. Írásba adták és aztán megnyerték csapatban a vb-aranyat… Ehhez persze Kínát kétszer is le kellett győzni Phenjánban, egyszer a csoportban, amikor 5-2 lett a javunkra. A döntő pedig még simábban alakult, 5-1-gyel zárult. Egyesek szerint, ha nincs egy inkorrekt ítélet Jónyer ellen, talán azt a meccset is hozza a magyar válogatott és akkor megalázó lett volna a különbség a két válogatott között. A mieinket egy maroknyi magyar turistacsoport biztatta, továbbá az európaiak; de a 22 ezres csarnokban így is legalább 20 ezer néző a kínaiak győzelmét szerette volna látni – mindhiába. Hősünknek csak az fájt, hogy ezt a világraszóló sikert édesanyja már nem élhette meg… 

Két évvel később még ezüst-, majd 1983-ban bronzérmet nyert a nagy hármas a vb-n. 1982-ben pedig hazai közönség előtt, Budapesten – az azóta már leégett BS-ben – is sikerült a csúcsra jutni az Európa-bajnokságon. A csapatversenyben a döntőben Csehszlovákia volt az ellenfél, az első mérkőzés elment, pont hősünk miatt, majd Jónyer hozott három meccset, Klampár is egy nagyon fontosat. A csapat harmadik embere pedig pont azzal az Orlowskival játszott, akitől tízből nyolcszor mindig kikapott… De most nem! A győzelem pedig az aranyérmet jelentette a magyar válogatottnak. Berczik szerint a nagy hármasból Jónyer volt a legnagyobb az adottsága és a szorgalma alapján, Klampárban benne maradt egy-egy világbajnoki és Európa-bajnoki aranyérem, hősünket pedig a szövetségi kapitány fedezte fel, akinek a mentalitása nélkül nem sikerült volna a ’79-es csoda. Őt ugyanis mindig feldobta a téthelyzet, az pedig külön „doppingolta”, ha 20 ezer ember szurkolt ellene. Legnagyobb szívfájdalma az, hogy szeretett sportága csak akkor került fel az olimpia műsorára, amikor már befejezte azt. Pedig a nagy hármas olimpiai érmet, aranyérmet nyerhetett volna…

Hogy miért nem hasznosították a tudásukat? Örök rejtély marad. Pedig biztosan előrébb tartana a magyar férfi asztaliteniszsport. Ma már nem rágódik ezen, a róla elnevezett pinpongsuliban kezdőket tanít meg a sportág alapjaira, a pinpong szeretetére. Ha mégis feltűnik egy tehetség, akkor azt továbbküldi egy egyesületbe. Dolgozott parlamenti tudósítóként a rendszerváltás után, írt kultúráról, de 1992-től alapvetően sportújságíróként, televíziósként dolgozik. A Célfotóban az asztaliteniszező Gergely Gáborral beszélgetek.

Kalapos Mihály

A Célfotó teljes adása