Még kezdő sportriporter voltam a 90’-es évek második felében, amikor azon szerencsések közé tartozhattam, akik kijárhattak a Szőnyi úti uszodába, a BVSC vízilabdacsapatának egy-egy mérkőzésére – tudósítani. Akkoriban azon túl, hogy a vasutascsapat volt a legjobb az országban, hiszen sorozatban négyszer nyert bajnokságot, mindig valami show-ra is számíthatott az ember. A vezetőedző ugyanis ezer fokon égett, és mindent megtett a csapatáért, hogy az győztesen hagyja el az uszodát. Volt olyan bajnoki döntő is, amikor a szék repült a medencébe, ő megkapta a piros lapot, az együttesét viszont annyira feltüzelte a kialakult helyzet, hogy vezetőedző nélkül is megnyerte a mérkőzést. Persze előtte a taktikai utasításokat megkapták a fiúk, vagyis az egész csak színház volt. Később aztán Egerben is bizonyított, két bajnoki címet ott is begyűjtött csapatával. De nem véletlenül hívták néhány évvel ezelőtt nevelőegyesületéhez, a Ferencvárosba szakmai igazgatónak. Mindent tud erről a sportágról, amit tudni érdemes. Ma már inkább építkezik, jelenleg a női csapat mellett dolgozik. 

Egyetlen „szakmai vereségét” 1996 őszén szenvedte el, amikor nem őt, hanem Kemény Dénest választották meg szövetségi kapitánynak. Pedig 1996-ban, az atlantai olimpián Horkai György mellett már másodedzőként segédkezett és sokan őt tartották befutónak. Az akkori elnökség azonban – a pletykák szerint – nem akart balhés edzőt. Évekbe telt, amíg mindezt megemésztette, de a sydney-i olimpián már tiszta szívvel tudott szorítani a magyar válogatottért, amely 24 év elteltével nyert olimpiai bajnokságot. Ma már nincs hiányérzete, nem is szeretne már szövetségi kapitány lenni. Ugyanakkor egy percig nem érezte rangon alulinak, hogy Benedek Tibornak vagy Märcz Tamásnak (korábbi játékosainak) segítsen a válogatott mellett az elmúlt években. Utóbbi szövetségi kapitánnyal a siker sem maradt el, hiszen a 2017-es budapesti vb-n ezüstérmes lett a csapat. Bár ő úgy nőtt fel, hogy az ezüst már kudarcnak számított, és a Kemény-érában is elkényeztették a srácok a közvéleményt a három olimpiai arannyal. 

Úszóként kezdte, de saját édesapja tanácsolta el a sportágtól, mondván, soha nem lesz a legjobb. És milyen jól tette! Vízilabdában ugyanis olimpiai bajnok, Európa-bajnok, világkupa-győztes, KEK-győztes lett, magyar és olasz bajnok. 1976-ban szemtelenül fiatalon került be a nagycsapatba, ahogy ő fogalmaz, nyertek neki egy aranyat.  A ’80-as moszkvai olimpián hiába játszott nagyon jól, „csak” harmadik lett a válogatott. Azért arra mindenképpen büszke lehet, hogy 1975-ben a Ferencváros színeiben sikerült legyőzni azt a KSI-t a 4x100 méteres gyorsváltóban, amelyben már akkor is világbajnoki érmesek úsztak. 

Tizenöt percig világbajnok is volt. 1982-ben Ecuadorban a Szovjetunió ellen játszotta utolsó mérkőzését a magyar férfi vízilabda-válogatott, amolyan döntőnek beillett, hiszen a győzelem a magyar aranyat jelentette volna. A döntetlen a szovjeteknek kedvezett. 
 Egy másodperccel a vége előtt Gerendás betalált az ellenfél hálójába, a csapat már ünnepelt. A középkezdést követően viszont az óra nem indult el. A szovjetek óvtak, hogy már a magyar gól előtt lejárt a játékidő. Az amerikai ellenőr pedig a megérzésére hagyatkozva elfogadta az óvást. Ilyen se előtte nem volt, se azóta.  

Sokáig nehéz volt ezzel együtt élni, de ma már emiatt sincs hiányérzete. Boldog ember, mert azt csinálhatja, amit szeret. Pedig a nápolyi idegenlégióskodása után még meg volt arról győződve, hogy soha nem lesz edző.
 
 A Célfotó legújabb adásában az olimpiai bajnok vízilabdázóval, Gerendás Györggyel beszélgetek. (A Célfotók magazin EZEN A LINKEN MEGTEKINTHETŐ)

Kalapos Mihály