Rétvári Bence, a térség KDNP-s országgyűlési képviselője három Pest megyei település - Nagymaros, Kismaros és Zebegény - közös megemlékezésen arról beszélt, hogy Magyarország sokat köszönhet az országban élő német nemzetiségű embereknek, akik évszázadokon át hozzájárultak ahhoz, "amire büszkék vagyunk". Ezért is kell emlékezni arra, hogy ez a három kis település néhány nap alatt 500 embert veszített, Magyarország pedig néhány hónap alatt csaknem 800 ezer embert, akit az úgynevezett málenkij robotra, kényszermunkára hurcoltak a Szovjetunióba - tette hozzá. 

Azt mondta: ha azokat a vagonokat, amelyekben az embereket málenkij robotra vitték, egymás mögé helyeznék, Debrecenben lenne a mozdony és Székesfehérváron az utolsó szerelvény. Az elhurcoltak közül 200 ezren soha többé nem tértek haza. Rétvári Bence kitért arra: a háború végén több csapás is érte a magyarországi svábságot. Először Sztálin 1944. december 22-i parancsa, meghatározva a kvótákat, amelyeket az előrenyomuló Vörös Hadseregnek teljesítenie kellett, "begyűjtenie" embereket, hogy háborús jóvátételt végző munkára a Szovjetunióba vigyék őket. 

A másik csapás pedig a magyarországi németek kitelepítése volt. 1946-tól 1948-ig mintegy kétszázezer németet telepítettek ki Magyarországról. A parlamenti államtitkár azt mondta: a 20. század konklúziója, hogy Magyarországnak távol kell tartania magát minden birodalomépítő törekvéstől. Úgy fogalmazott: "Bízunk abban, hogy a szabadságot, amelyet mostanra megszereztünk (...), meg is tudjuk őrizni." 1944 őszétől csaknem 800 ezer embert hurcoltak el Magyarországról hadifogolyként vagy internáltként többéves kényszermunkára, akár negyedszázados száműzetésre a Szovjetunióba. 

A túlélők első csoportja csaknem egy évtizeddel később, 1953. november 25-én térhetett haza a táborokból. Nagymarosról, Kismarosról és Zebegényből 1945 januárjától vittek el embereket.

MTI