A Sargentini-jelentéssel mostanra tisztult le végleg a módszertan, amely az egyéni érdeket állítja be közérdekként, méghozzá olyan furfanggal, hogy a valódi bűnösök fedve maradjanak, és a vegytiszta aljasságukra, amellyel az alkalmatlanságukat ellensúlyozzák, ne derüljön fény. A dokumentum elkészítése, bemutatása és megszavazása mögött csak a semmiből problémát teremteni akarás és a rombolás szándéka áll, gondosan ügyelve arra, hogy az évek óta tartó következetes struccpolitika folytatódjék, hiszen az Európai Parlament a jelenlegi ciklus korábbi időszakához hasonlóan nem tud/nem mer/nem akar eredményesen fellépni a folyamatos migrációs nyomások ellen.

A válságkezelésben hatékonynak bizonyult Magyarország ezért tökéletes célpontot jelentett, hiszen aki birtokában van a megoldásnak, az szálkává válik az Európai Parlament szemében.

Aki a célt akarja, annak az eszközöket is akarnia kell, Magyarország pedig ezt ismerte fel újra és újra, méghozzá úgy, hogy az az európai közösség teszetosza döntéshozóira nézve komoly presztízsveszteséget jelentett. Ez az, amit az Európa-szerte orbáni válságkezelést éltető – és elváró – embertömegek is észrevettek, és később a véleményüknek folyamatosan elkezdtek hangot is adni. Ez a hang végül annyira felerősödött a jobbra-balra néző, kezüket széttáró uniós vezetők fülében, hogy önmaguk és stábjuk ráncba szedése helyett inkább egy új ellenségképet kreáltak.

Pontosan idevág William Rikernek, a manipuláció XX. századi teoretikusának gondolatisága, akinek a legfőbb állításai négy pontban összegezhetők. Szerinte a politikai manipuláció sarokkövei a következők.

1. Az új alternatíva bevezetése. Riker szerint ha az aktuális vitában az adott fél vesztésre áll, valami újat kell felmutatnia, amire van esély, hogy a meggyőzendő vitapartner érvényes megoldásként elfogad. Az Euró­pai Unió részéről ez az új alternatíva a ­migrációs kvóták halva született ötlete volt.

2. A megítélés dimenziójának megváltoztatása. A politikai gondolkodó műveiben ez a lépés annyit tesz, hogy a manipulátor(ok) egy új, kedvezőbb szempont alapján ad(nak) helyzetelemzést, így próbálva meggyőzni mind a választóikat, mind az ellenfeleiket a maguk vélt vagy valós igazáról. Pontosan ilyen próbálkozás volt a migránsok beengedése melletti lobbizás olyan erőltetett szempontok alapján, mint az európai munkaerőhiány-probléma megoldásának lehetősége.

3. A napirend formálása. Riker harmadik mozzanata többek között akkor mutatta meg önmagát, amikor az unió bevándorláskezelése látványosan megbukott (még mielőtt érdemben elkezdődhetett volna), és megpróbálták másra terelni a szót és a figyelmet. Felsorolni is hosszú lenne, mi minden szerepelt a terítéken: elosztási kérdések, bővítésmélyítés, brexit, genderkérdés, végül a magyar belpolitika.

4. A szavazási eljárás megváltoztatása. Miután az általuk legfontosabb kérdésnek ítélt magyar belpolitikáról készült, csúsztatásokkal és hazugságokkal teli vádirat az asztalra került, annak érdekében, hogy a szavazás kimenetele az unió aktuális célját kiszolgálja, eldöntötték, hogy a tartózkodó képviselők egész egyszerűen nem számítanak. Amennyiben a szavazás elbukik, az nem pusztán hazai terepen, de az uniós harcmezőn is végérvényesen Magyarországot helyezi kiemelt pozícióba, miközben a sok sebből vérző ­uniót egy újabb komoly találat éri.

Erről szól Riker negyedik pontja.

Ez utóbbi azért is különösen fontos, mert az Európai Parlament sajátos, önkényes szavazási gyakorlata alapján döntötték el, hogy pont a Magyarországot támadó jelentésről szavazzanak ,,különleges” voksolással. Majd miután a szavazási eljárás az aktuális érdekeknek megfelelően megváltozott, továbbra is Magyarországra igyekeztek rányomni az önkény bélyegét. Az uralkodó morális állapotot egyébként jól jellemzi, hogy a gondosan megkonstruált szavazás előtt Judith Sargentini már erkölcsi győzelmet emlegetett Orbán Viktor fölött, miközben az általa képviselt uniós politika a manipuláció és szemfényvesztés legmélyebb szintjéig süllyedt.

Mivel a migrációval kapcsolatban többszörösen bebizonyosodott az inkompetencia, a tagállami szintek problémáinak – például geopolitikai helyzetének – be nem látása, a kisstílűség azt diktálja, hogy a jelentés megszavazói erkölcsi-etikai kérdések feszegetése kapcsán rúgjanak egyet azon, aki élen jár a migráció megoldatlan problémái­nak menedzselésében. Ezért vonják eljárás alá Magyarországot, az egyetlen országot, amely komoly ambíciókkal bír a bevándorláskezelésben, magabiztos, nem fél a konfrontációtól és stabil identitással bír, míg a brüsszelitáknak ez a léc átugorhatatlan.

Ez lenne tehát Európa új erkölcse. Hátba szúrni és megpróbálni izolálni azt, aki védi a kontinenst, a kultúrát és az identitást súlyos áldozatok vállalása árán is, kerül, amibe kerül. A magatehetetlen brüsszeli elit erőforrásai azonban kimeríthetetlenek, a lehetőség mindig nyitott lesz számára , hogy kitermeljen jelentéstevőket, ,,tényfeltárókat”, majd ezek szorgos aknamunkája alapján érvényesítheti érdekeit, ha konkurenciát észlel.

Az ilyen jelentések készítőit delegáló testület vélt morális fölénye tudatában Európa irányítója szerepében kíván tetszelegni, de honi választópolgáraik pontosan tudják, hogy nem ők Európa igazi urai, hiszen napi szinten tapasztalják a testület intellektuális és erkölcsi fölényének, végső soron a válságkezelésre való alkalmasságnak és a valós vezetői képességeknek a teljes hiányát.

Sargentini pontosan tudja, hogy mivel egyszer használatos eszköz volt, felülről hasznavehetetlenné, alulról pedig felejthetővé vált, így csupán a rövid hírnevet követő örök elfeledettség és mellőzöttség vár rá a történelem szemétdombján, a Tavaresekhez, Verhofstadtokhoz vagy Goodfriendekhez hasonlóan.

A magyar ellenzék brüsszeli kiválóságaira, kiemelten Szanyi Tiborra, Niedermüller Péterre és Ujhelyi Istvánra is remélhetőleg hasonló sors vár, akik jelen helyzetükben át is élhették volna az emberibb idők nagyjainak dilemmáját, csak a példa kedvéért Széchenyi István és Dessewffy József vívódását ész és szív között. Kétség azonban ne legyen senkiben, hiszen a különbség fontos: napjaink baloldali politikusai nem vívódtak, hiszen híján voltak és vannak mindkettőnek. Ennek ellenére büszkén düllesztik ki a mellüket, hogy ők is hazánk ellen szavaztak (lásd Szanyi Tibor nyilatkozatát, amelyben magát hazafiként emlegeti).

Talán ők testesítik meg leginkább azt az embertípust, amely miatt a rómaiak egykor életre hívták a legsúlyosabb büntetést, amely a közösség tagjaira kiszabható, nevezetesen a damnatio memoriae-t. Ez takarta a legszégyenteljesebb bűnösök szobrainak ledöntését, feliratainak lekaparását, neveik kitakarását, arcképeik eltüntetését, végső soron mindennek az eltörlését, ami valaha is emlékeztetheti rájuk a soron következő nemzedékeket.