Az elmúlt évek repertoárcseréje alatt száznál is több premiert tartottunk az Opera színházaiban: a minimum hatvannak se kinéző Kerényi Imre nélkül se jól ismert klasszikus, se kísérleti kortárs mű le nem mehetett, még balett se nagyon. Nem maradt végig, ezt egy ideje észrevettem, de a „beleszagolás" része a legendás színházcsinálók óhatatlanul túlszervezett életének, meg aztán nehéz is ötvenéves múlttal a háta mögött újat mutatni egy Kerényi Imrének. Mi azért gyakran megpróbáltuk: nem egy esetre emlékszem, amikor fel voltam készülve az ő szemszögéből várható kritikára, de bölcsen – amolyan „kinyílott a pitypangosan" – inkább arra helyezte a hangsúlyt, ami az ő nézőpontjából a produkció erénye lehetett. Magyarán tudott dicsérni, jó barátként, építőlég szólni. Vérbeli tanár volt, nem is állt más a szánkra, csak a „Tanár Úr" megszólítás, amely jól illett a panyókára vetett zakóhoz és a veretes beszédstílushoz is, amely egyszerre volt archaikus és nagyon egyedi. Tarthatták mesterkéltnek, de mosolyogva és jóindulattal szólt hozzánk, mindig ügyelve a dramaturgiai időtényezőre: sosem volt sok.
 
Szerette a zenét, különös hatalmat tulajdonított neki, amely másféle színházat alakít maga körül, s amely folyton változik, még az operaszínpadon is – jó volt osztozni e véleményében. Természetesen az Operát sem kerülte el egy ilyen formátumú alkotó aktív idejében: őszinte, székelyes Székely fonót rendezett, előtte még Bánk bánt is. Több releváns színreviteli idősík közül a sötét Bach-korszakét választotta, amelyben Erkel remekműve lappangva, hosszan húzódva megszületik. Övé az első Mahagonny-rendezés (Weill) idehaza és a Bernstein-féle Candidé, mert a kortárs muzsika is megérintette, és még több kisebb-nagyobb munka operaszínpadokon, Zenés TV-színházban.
 
Rendező volt, és az is maradt performanszokban, tévézve, folyóirat-szervezésben, újságíróklubozva, könyvkiadásban és országot járva egyaránt, ezek jó részét közelebbről nézve állíthatom: minden markáns közéleti megjegyzésében ott mosolygott a színházi alkotó, aki hatás és ellenhatás folyamataiban gondolkodik, és a szélesen értelmezett kommunikáció a kisujjában van, a hangoskodásokra nemhogy számít, de tervez is velük. Sosem tolakodott nálunk feladatért, tudomásul vette, hogy újabb utakon járunk, és ehhez adott finom megjegyzései segítenek igazán. Volt bátorsága zavarba ejtően szépeket is írni rólunk, rólam – nagy szíve is volt a Tanár Úrnak. Ha járkálni láttam a második felvonás alatt, vagy hazamenni tán, nem esett rosszul, inkább mindig örültem jövetelének, fel sem tételezve, hogy esetleg nincs jól, azért teszi. A mindig fiatalos, egy letűnt világ eleganciáját sugárzó Kerényi Imre betegségéről olyannyira semmit sem tudatott, hogy még pár hete, egy személyes találkozást követően is felhívott, csak az említett anyagokat nem küldte – ez nem is vallott rá...
 
Mivel önmagát sosem tolta előtérbe találkozásaink során, már nem tudom megbeszélni vele, amit csak most látok: hogy Csopakon született, s hogy Veszprémben élt évekig. Így én sem tudom elmesélni, hogy 1986 nyarán a veszprémi Várban mekkora élmény volt harsonás helyi gimnazistaként színpadi zenét szolgáltatni az ikonikus Csíksomlyói passió nyári, szabadtéri előadásán, a híres fővárosi rendező instrukcióira! Nem kevesebbet: életem első aktív színházi élményét köszönhetem Kerényi Imrének, aki most végleg hazament. Mi maradunk, talán van még hátra pár felvonás, de az opera barátjaként számítunk majd rá valahol, valamikor.
 
Ókovács Szilveszter, a Magyar Állami Operaház főigazgatója

Origo