Feldobta az amúgy nyomott hangulatot a szerkesztőségben a kissé sutára sikeredett jelenet. Épp Lovas Pista barátunkat búcsúztattuk, de a gyász és a fájdalom nélkül is elegünk volt már. Kezdett betelni a pohár a szándékosan félreértett és félremagyarázott cikkeink nyomán elburjánzó gonoszság és ostobaságot látva.

Szakács Árpád cikksorozata kavarta fel a balliberális média mocsarát, ahonnan azonnal egészségre veszélyes mértékben bugyogtak fel a kultúrharc mérgesgázai. A sajtó- és szólásszabadság önjelölt prófétái ismét bebizonyították, hogy képtelenek elviselni minden övéktől eltérő véleményt. Elég volt annyi megbélyegzésünkhöz, hogy írni merészeltünk arról, milyen elképesztő összegeket vágnak zsebre az adófizetők pénzéből azok a kultúrában utazó szerencselovagok, akik minden alkalmat megragadnak hazájuk lejáratására.

Kulturális diktatúráról acsarkodnak itthon és külföldön egyaránt, miközben akkora elnyomásban van részük, hogy a tenyerén hordozza őket a legtöbb állami intézmény. Jónéhány nemzeti, konzervatív művész pedig be sem teheti a lábát ezekbe. Erre a jelenségre kívántuk felhívni a társadalom figyelmét a sorozat elindításával.

És ekkor beindult a balliberális úthenger. Vádoltak bennünket azzal, hogy listázzuk a nekünk nem tetsző alkotókat, művészeket. Egyesek már látták a máglyát a szerkesztőség előtt, ahol könyveket égetünk. Egyelőre… Kulturkampf, visították a gyengébb idegzetűek.

De a legbornírtabb az volt, amikor arról kezdtek cikkezni, hogy Orbán Viktor kilövési engedélyt adott azokra az intézményvezetőkre, akiket kénytelenek voltunk megemlíteni, mert a diktatúráról sivalkodó művészek tőlük kapták a közpénzt. Semmivel nem vádoltuk persze egyiket sem, csupán arányosságot, kiegyensúlyozottságot kértünk számon a források elosztása közben. Mégis őrült vehemenciával védték meg – és ezzel leplezték le – őket azok, akik tőlük remélik a mai napig az apanázst.

Végtelenül szomorú, hogy az ostoba, sem a kormányfőt, sem bennünket nem ismerő, saját maga szánalmas gyakorlatából kiinduló bolsevik típusú kórusba beállt néhány önmagát konzervatívnak, jobboldalinak nevező figura is.

Ebbe a hangzavarba küldte be írását N. Horváth Zsófia, aki csak annyit szeretett volna vita tárgyává tenni, hogy közpénzből fenntartott állami intézményben gyermekeinknek el kell-e viselnie rejtett homoszexuális propagandát vagy sem. Az általa példának hozott Billy Elliot darab ilyen megítélését természetesen lehet vitatni, nálunk nem más, mint az Állami Operaház főigazgatója, Ókovács Szilveszter tette meg ezt.

De az ő szavai, többszöri tiltakozása sem volt elegendő ahhoz, hogy a vérszagra gyűlő médiahiénák ne ugassanak az ő selyemzsinórjáról is, Orbán Viktor már a Magyar Időkben akarta szerintük meghatározni, hogy a szülők milyen darabokra vihetik el gyermekeiket, és dühöngött az őrület, amiért erről a problémáról egyáltalán beszélni merészeltünk.

Ehhez képest a néhány nevetséges öltözetű férfi mutatványa a Lurdy ház főbejáratánál üdítő volt. Igaz, hogy megpróbálták még inkább elterelni a figyelmet a lényegről, de legalább mulatságosan tették.

És higgyék el, ránk fér nagyon a kacagás. Mert attól, amit Bán Mór nyilatkozott, és amit Szakács Árpád talált önöknek a mai lapunkban, bizonyára sírhatnékunk támad mindannyiónknak.

Magyar Idők - Gajdics Ottó