Eddig is egyértelmű volt, de mára a felületes szemlélő számára is láthatóvá vált a szomorú tény: Magyarország legnagyobb ellenzéki pártját mély politikai, morális, gazdasági és vezetési válság sújtja, ami már a Jobbik puszta létét is veszélyezteti. Mivel ennek ellenére több mint egymillió ember erre az alakulatra adta le voksát, nem legyinthetünk rájuk csak úgy, magánügynek tartva torzsalkodásaikat. 
 
Az összetett válság legújabb eleme akkor alakult ki, amikor hebehurgya ígéretét betartva Vona Gábor lemondott pártelnöki tisztségéről. Függetlenül a döntés férfiasnak kikiáltott voltától, a fejlemények ismeretében elmondható, az inkább növelte, mintsem csökkentette a választási vereség traumatikus hatását a szimpatizánsok körében. Az új pártvezetés ki- és megválasztása felszínre hozta az összes korábban elfojtott feszültséget a táboron belül. Az a tény pedig, hogy Sneider Tamás minimális különbséggel tudta csak legyőzni ellenfelét, Toroczkai Lászlót a megüresedett elnöki székért folytatott küzdelemben, begurította a viszály istennőjének aranyalmáját a két csoportosulás politikai túlélőbajnokai közé. Akik annak rendje s módja szerint egymásnak is estek. 
 
Az előttünk zajló szappanopera, amit nyugodtan hívhatunk a Jobbik MDF-esedésének is, egyelőre többféle végkifejlettel kecsegteti az elemzőket. Nagy súllyal esik a latba, hogy a nemzeti radikalizmust előtérbe helyezők faképnél hagyják Vona Gábor híveit, és a párt kettészakad. 
 
Nem oldotta meg a kérdést az sem, hogy Toroczkai visszanyúlt egy 2006-os ötletéhez, és bejelentette: Mi magunk névvel platformot hozott létre a Jobbikon belül. Ezzel csak azt érte el, hogy amennyiben a csütörtöki elnökségi ülés az alapszabályra és éppen arra a 2003-as alapító okiratra hivatkozva, amelynek szellemiségét Toroczkaiék sírnák vissza, elutasítja a platform ötletét, még szűkebb lesz számukra a közös akol. Idő kérdése csak, mikor törnek ki belőle. 
 
De logikusnak tűnik azok gondolatmenete is, akik ügyes taktikai húzásnak tartják Toroczkai platformos ötletét, amit nem mellesleg az egykori reformkommunistáktól leshetett el, akik belülről akarták kijavítani az állampárt végzetes hibáit, elnevezését pedig egy olyan ír párttól (Sinn Fein) kölcsönözte, amelyik erőlködés nélkül hozható kapcsolatba az IRA terrorszervezettel. Hiszen így ideig-óráig ő határozza meg a párton belüli napirendet, róla szólnak majd a jobbikos hírek. 
 
A probléma csak az, kibírja-e ezt a belső feszültséget egy olyan párt, amelyiknek lelkét úgy adta-vette lemondott elnöke, mint egy kopott, rozsdás biciklit az ócskapiacon? Meddig tűri ezt a packázást a párt identitásával a tagság és a szimpatizánsi kör? Hiszen már a választási kampányban is kitűnt, hogy a nemzeti radikálisok egy jelentős része csak azért maradt a Jobbik szavazója, mert egyszerűen nem vette komolyan a cukiságot, úgy voltak vele, majd visszatér Vona a kemény mondatokhoz, ha megnyerték a választást. Ők most nagyon átverve érzik magukat, de azok is, akik balról szavaztak át a Jobbikra, esélyesebbnek tartva őket a szedett-vetett balliberális pártoknál. 
 
Ez a két, egymástól nagyon eltérő, csak a radikalizmusban, a szélsőséges gondolkodásban azonos réteg meddig tűri vajon a további néppártosodást? Ami ráadásul azért is reménytelen, mert a célként kitűzött nemzeti néppárt helye foglalt a magyar politikai palettán, úgy hívják, Fidesz. 
 
Végezetül ne feledjük azt sem, ha vissza kell fizetni minden adósságot, ha behajtanak a párton minden büntetést, akkor anyagilag sem lesz már olyan vonzó a Jobbik megmentőjének szerepe, se kívülről, se belülről. 
 
Akkor vajon ki alakítja majd meg a magukra hagyottak platformját?

Gajdics Ottó - Magyar Idők