Amikor ezt írom, már a harangok sem szólnak. Várunk a feltámadásra. Egyenként próbáljuk megérteni a felfoghatatlant, de telve a szívünk reménnyel, mert megszámlálhatatlanul sokan vagyunk. Nekünk ez fontos. Nem tömeg ez, hanem közösséget alkotunk. 
 
Így várjuk a fényt, amely legyőzi a sötétséget, és így, egymásba kapaszkodva próbáljuk legyőzni félelmeinket. Igazi részvétet érzünk iránta, aki szenved értünk, mert hisszük, hogy szenvedése által értelmet nyer az életünk. Hálánk cselekvő és tudatos. 
 
Tudjuk, hogy ő csak megmutatta az utat, az úton nekünk magunknak kell mennünk. Tudjuk, hogy ha az ő testét esszük és a vérét isszuk, akkor örökké benne vagyunk és ő mibennünk, de erről minden tettünk előtt mi magunk döntünk. És ez a döntés, ez a szabadság. Nem pedig az, hogy azt csinálok, amit akarok. 
 
A szabadság ugyanis felelősséggel is jár. Őt választom vagy a semmit. Ha a semmit, magamra maradok, és kínkeserves kínlódással kell magam előtt is bizonygatnom minden áldott nap, hogy van bármi értelme is a szenvedéseimnek. Ha őt választom, akkor nincs jogom a magam kis pitiáner problémáimmal terhelni a közösségünket, akkor tennem kell mindennap valamit azokért, akik befogadtak. Az embert tehát a döntései teszik emberré. 
 
Senki nem mondta, hogy ez könnyű. Maga Jézus sem kecsegtetett soha senkit a könnyű élet ígéretével. A küzdelmes, értelmes, ezáltal szép élet az ő követőinek sorsa. Amiben lehet hibázni, mert a cselekvő szereteten alapuló közösség megbocsát. 
 
Nem elnézi a bűnt, nem szemet huny a disznóságok fölött, hanem szinte kiprovokálja a bűnbánatot, a bocsánatkérést, amelyet örömmel fogad el. De nem dobja ki a törvényt csak azért, mert nehéz betartani. Nem teszi szabállyá a devianciát csak azért, mert arra is van példa. Jézus elfogad bennünket olyannak, amilyenek vagyunk. De a megváltás üdvében csak az részesül, aki őt el tudja fogadni. 
 
Ez nyilván irritálja az énség korszakának elidegenedett, magára maradt szerencsétlenjeit, akik folyamatos kényszert éreznek önnön felpuffadt arcuk mutogatására a rettenetes űrben, amit Jézus hiányzó alakja jelent jelentéktelen életükben. Ideje felismernünk és megértenünk őket. 
 
Mert ők azok, akik szerint az alaptörvény nem kezdődhet úgy, hogy Isten, áldd meg a magyart. Ők azok, akik mindennel elégedetlenek, mert ha kapnak valamit, az nekik jár, ha pedig nem kapják meg, ami után sóvárognak, akkor az irigység gyilkos indulatokat horgaszt föl bennük azok iránt, akiknek több jutott. 
 
Ők gondolják úgy, hogy nincs szülőföld, nincs haza, ott kell élni, ahol vastagabban kenik a vajat a kenyérre. Nekik mindegy teljesen, hogy beszélik-e majd ötven év múlva is az anyanyelvüket, hogy unokáiknak jelent-e majd valamit az, hogy őseik magyarok voltak. 
 
Felfuvalkodott önhittségük már ott tart, hogy kétségbe vonják az egész teremtést, ők azt is jobban tudják, és azért küzdenek, hogy családnak minősüljön a nővé operáltatott férfi házassága az ajtókilinccsel. Nekik mindegy, ha elözönlik a Kárpát-medencét is annak a hitnek az erőszakos terjesztői, akik szerint Jézus nem megváltó, csak egy próféta a sok közül. 
 
Gazdasági előnyökről ábrándoznak, meg integrációról, míg le nem vágják a fejüket. Nem szabad gyűlölnünk őket, nem válhatunk olyanná, mint ők. De a leghatározottabban vissza kell utasítanunk azt, hogy ők akarják meghatározni Magyarország jövőjét. 
 
Úgy várunk most a feltámadásra, hogy fél szemmel azért már egy héttel későbbre sandítunk. A dolgok egyébként is összefüggenek, de most még fontosabb, mint valaha, hogy megértsük: van olyan döntés, amit csak egyszer hozhatunk meg. És ez egyszer jól kell döntenünk. Mert bocsánatot sem lesz kitől kérnünk, ha elrontjuk. 
 
Remélem, érti mindenki, mire gondolok.

Gajdics Ottó - Magyar Idők