Megnyugtató a tudat, hogy a plieux-i várkastély könyvtárszobájának ablakából ellátni akár ötszáz év távolába is. Mert hát alig száz éve még Krúdy időtlensége az életbe zárt végtelen volt. A miénk pedig már csak ponttá zsugorodás. De onnan, Renaud Camus várkastélyából ellátni 1502-ig, az 1502-es esztendő Nürnbergjébe, ahol egy lakatosmester nekifog megváltoztatni Európát. Peter Henlein volt ez az ügyes kezű mester, aki megalkotta a nürnbergi tojást, vagyis a világ első zsebóráját.
 
Mindaddig ha érdekelt valakit, hogy mennyi az idő (nem érdekelt senkit; a harangszó pontosan eligazított ez ügyben), fel kellett néznie a templomtoronyra. Aztán jött Peter Henlein, és nyomában az európai polgár, a burger, és betette mellényzsebébe az időt, megfosztva így szakrális jellegétől. És elkezdtünk olyasmiket mondogatni komoly arccal, hogy „az idő pénz”. És mondogatjuk azóta is. És bele sem gondoltunk soha, micsoda szörnyűséget beszélünk.
 
Mert ha az idő pénz, akkor mi nem az? Alig-alig gondoltak ebbe bele azóta is, olykor talán a felvilágosodás mámorában, ám a felvilágosodás is a probléma része, ezt ne feledjük.
 
De ne szaladjunk ennyire előre. Mert tökéletesen igaza van Trombitás Kristófnak, amikor leszögezi: „Ahogy Voegelin mondja, a jakobinus diktatúrából ered mindaz, ami tönkretette a világot, úgymint a kommunizmus, a nácizmus és a liberalizmus.” De a jakobinus diktatúra sincsen előzmények nélkül.
 
S a jakobinus diktatúra minden előzménye jónak, szépnek, nagyszerűnek indult, legalábbis annak akart indulni. A jakobinusok is felírták maguk fölé, hogy Szabadság! Egyenlőség! Testvériség! – csak ők már odaírták alá, hogy „Éljen a szabadság zsarnoksága!”, ugyanis a világ minden elmebeteg, küldetéstudatos világmegváltója imád paradoxonokban „gondolkodni”, másképpen nem is lenne képes felmenteni önmagát.
 
S akkor is mélységesen igaza van Trombitás Kristófnak, amikor ezt mondja: „Számomra a nácizmus a modern kori, kifacsart totalitarizmusra az egyik legtalálóbb példa, amely rendszer tradicionális társadalomban nem jöhetett volna létre.”
 
Pontosan így van. Csak ezt nem látjuk, mivel felnőtt már három nemzedék, amelyet a marxista történelemszemlélet alapján oktattak históriára, ugyanis a (neo)liberalizmus is marxizmus, csak lereszelték róla az őszinte – bár mégoly rettenetes! – hiteket, és minden maradék identitást, tradicionalizmust. Igen, minden messianisztikus, világmegváltó – vagyis elmebeteg – ideológia csak és kizárólag antitradicionalista társadalmakban képes hatalomra vergődni. S a világmegváltó, elmebeteg ideológiák sorában a legifjabb és legrettenetesebb, vagyis a mai neoliberalizmus már nem egyszerűen küzd a tradicionalizmus ellen, hanem első számú axiómája, hogy a tradicionalizmus az eredendő bűn, a nácizmus maga.
 
A hagyományban és a hagyománytiszteletben hentereg mindaz, amit a mi világmegváltóink meg akarnak haladni: a vallás; Isten; hit; nemzet; család; identitás; férfi és asszony; gyerek; természet (senkit ne tévesszen meg az „zöldek” természetrajongása, ők a természet legelszántabb, legbigottabb, legmegátalkodottabb gyűlölői!); haza; história; múlt; idő; könyv; Gutenberg-galaxis; kötelező olvasmány, Thomas Mann, Gárdonyi, Jókai; iskola, fegyelem, számonkérés, nevelés, büntetés, tekintély; hierarchia; valahová tartozás.
 
Ebben a végtelenül beteg világban már a végtelenül kommunista Bertolt Brecht is náci, hiszen így sóhajt fel egy meggondolatlan pillanatában:
 
A szegény B. B.-ről
1. Én, Bertolt Brecht, a fekete erdőkből / származom. Anyám a városba vitt,
midőn méhében feküdtem. S az erdők hűvösségét / megőrzöm magamban halálomig.
 
2. Az aszfaltváros az otthonom. Valamennyi / halotti szentségét magamhoz vettem:
újságokat. És dohányt. Pálinkát. / Gyanakvón, lustán és végül elégedetten.
 
Szegény, szegény, végtelenül cinikus Brecht, akitől megkérdezték egyszer, ha már egyszer kommunista, akkor miért Amerikába menekült a nácik elől, miért nem a Szovjetunióba, s akkor azt válaszolta, hogy azért, mert Moszkvában nem kapna elég cukrot a kávéjába.
 
Szegény, szegény, elviselhetetlen Brecht, ha ezt a verset ma írná, azonnal megkapná a „Völkisch” vádat, ami rosszabb (mert kiterjesztőbb) a nácizmus vádjánál. Még hogy az „erdők hűvösségét”, a származás helyét, az eredetet megőrzöd magadban halálodig? „Völ­kisch!” Nincs származás! Nincs eredet! Nincs emlék! Nincsen múlt és ragaszkodás! Különösen nem a Fekete-erdőhöz! Még hogy Fekete-erdő…
 
Nagy német romantika, Hauff, A kőszív, A spessarti fogadó, Grimm fivérek, hát tényleg nem érti senki sem, hogy a Piroska és a farkas édes borzongásából, a nép (Volk) és a mesék, a hagyományok, a legendák, mondák, a hősi múlt, a heroizmus lidércei közül masíroztak elő a náci csizmák, ráadásul a náci egyenruha nézett ki a legjobban, merthogy maga Hugo Boss tervezte őket!
 
Hát nyilván ez, s csak ez vezetett a nácik hatalomátvételéhez (szabad választáson!), nyilván nem az első világháborút lezáró embertelen, ostoba és perverz békeszerződések, majd a Bergman Kígyótojásában bemutatott perverz és beteg német világ, a berlini mulatók rettenetes „szabadsága” és „haladó” antitradicionalizmusa, egy nagy nemzet aljas és ocsmány megalázása a felkapaszkodó senkik által, s a múlt, a hősök leköpése… Ugyan, ez biztosan nem kellett a nácizmushoz. Csak a Horst Wessel Lied, a Panzerlied, no meg az Erika – ugye megmondtuk, mennyire veszélyesek a népdalok!
 
Mindenesetre Brecht Verfremdungseffektjei olyan remekül sikerültek, hogy a nyugati embert sikerült teljesen elidegeníteni Istentől, nemzettől, hazától, családtól, identitástól, s most itt élünk, a Truman-show-ban. És ez az egész, mondom, a nürnbergi tojással kezdődött.
 
(Folytatjuk)

Bayer Zsolt - Magyar Idők