Cover
Vélemény
Gajdics Ottó: A küzdelem még ádázabb lesz a nemzetiek és a magukat rezsimsöprőnek kikiáltók között
2017-12-3007:27
gajdics ottó, Magyar Idők, szilveszter
"Hozzám közelebb állnak azok, akik tiszteletben tartják a szokásokat, őrzik a hagyományokat, s az újévi fogadalmakat nem viszik túlzásba, viszont azt nem mulasztják el, hogy ilyenkor megálljanak egy pillanatra számvetést készíteni. Az ő kedvükért álljon itt néhány gondolat, ami talán segít az eligazodásban" - írja Gajdics Ottó a Magyar Időkben.
Mert a káosz nagy. Ráadásul azok az álcivilek és pártkatonák a legaktívabbak a zűrzavar előidézésében az élet minden területén, akik a leghangosabban acsarkodnak, ellenfelüket vádolva a káoszteremtéssel. Így aztán ember legyen a talpán, aki meg tudja őrizni józan ítélőképességét a választásokra készülő Magyarországon. Abban az országban, ahol mindenki az összefogásról, az együttműködésről ábrándozik, de hárman rontanak rá azonnal arra, aki tenni is próbál valamit e szép álmok megvalósítása érdekében. Közhely, hogy a magyar társadalom rendkívül megosztott, szinte mindenből minimum kettő van. De nincs sajnos egyetlen olyan nemzeti sorskérdés sem, amelyben felsejlene a leghalványabb jele legalább valamiféle kiegyezésnek. Borítékolható tehát, hogy a küzdelem még ádázabb lesz a nemzetiek és a magukat rezsimsöprőnek kikiáltók között.

A legfrissebb felmérések szerint fej fej mellett halad a két csapat. Az egyértelműen a kormányt támogatók viszont hónapról hónapra gyarapodnak, elszántságuk nő, míg a kormányváltásban reménykedők inkább ellenzékváltó hangulatot kénytelenek átélni pártjaik önsorsrontó szerencsétlenkedései következtében.
Nagyon úgy tűnik, a magyar társadalom azt érzékeli, hogy az ország szekere nemcsak jó irányba megy, hanem meglehetősen jól is gyorsul mostanság. A balliberális ellenzék viszont semmi érdemlegeset nem tud felmutatni arra vonatkozóan, miért is kellene kormányt váltani azontúl, hogy ismét olyanok vegyék át a hatalmat, akik már többször a tönk szélére juttatták hazánkat. Vagy ne adj’ isten, jöjjenek olyan identitásvesztett, önmaguknak is hazudozó dilettáns politikusok, akik előbb fognának össze legvérmesebb ellenségeikkel, mint tegnapi önmagukkal? Ma már nyugodtan kimondható, hogy az Orbán-fóbia kevés lesz kovásznak az új ellenzéki kenyérhez a megpenészedett, szétmorzsálódott helyett, amiből szerencsére egyre kevesebben kérnek.

Magasról teszek a balliberális propagandisták mindent lesajnáló, mindent rossznak, elviselhetetlennek tartó, örülni semminek nem tudó ostobaságára. Nevetséges, milyen sértődött fejet tudnak vágni, amikor liberálfasizmusnak tartjuk arrogáns pökhendiségük, nagyképű felsőbbrendűségük véleményterrorját, amivel mindent megpróbálnak elértékteleníteni, lealacsonyítani, ami számunkra fontos, netán szent.
Tehát nem az ő kedvükért, de jegyezzük meg azt is, nincs még kolbászból a kerítés, nem méznyalás még mindenhol az élet. Rengeteget kell még dolgozni az egész országnak azért, hogy föl tudjunk zárkózni mindazokhoz, akiket nem sújtott a több mint négy évtizedes szovjet uralom vagy sikeresebben tudtak megszabadulni a valamikori állampárt nemzetrontó gazembereitől - írja Gajdics Ottó a Magyar Időkben.

Nálunk ugyanis még mindig ezek, az 1990-es tisztítótűz után is úgy maradt posztkommunisták és követőik rontják a közhangulatot – a minél rosszabb az országnak, annál jobb nekik elve alapján. Félelemről hadoválnak, amit a szerintük diktatórikus kormányzás plántált az emberekbe, miközben a fél ország épp tőlük retteg. Miként azt édesanyám szokta mondani: Drága kisfiam, nagyon félek, mi lesz, ha „ezek” mégis visszajönnek! Százezrek élnek még ugyanazokkal a lidérces emlékekkel, mint ő. A pénzért és hatalomért bármire képesek gyűlöletkeltéssel is vádolják a kormányt, amiért határozottan és következetesen kiáll bárkivel szemben hazánk szuverenitása mellett, amiért néven nevezi, leleplezi mindazokat, akik pénzt, energiát nem sajnálva megpróbálják csorbítani Magyarország önállóságát olyan alapvető kérdésekben, mint annak eldöntése például, kivel akarunk együtt élni és kivel nem.

Közben olyan mértékű és intenzitású gyűlölethadjáratot, mint amit a magyar kormány és személyesen Orbán Viktor kénytelen volt elviselni az utóbbi hét évben, még nem látott a világ. Nagy Bandó András a legújabb tanú rá, milyen elviselhetetlen már az is, ha valakire csak a töredéke visszafröccsen annak a mocsoknak, amit a balliberális oldal gátlástalanul ömleszt a kormányra és a kormánypártiakra.
Szájukra merik venni az igazságosság szót is azok, akik politikai gondolkodásukban a mai napig nem jutottak tovább annál a korábban rengeteg embert nyomorba döntő elvnél, miszerint legegyszerűbb úgy csökkenteni a társadalmi egyenlőtlenséget, ha jó sokat elvesznek azoktól, akik szorgalmuk, tehetségük, lemondásaik útján többre vitték, és szétosztják azok között, akik eközben leginkább a füvet rágták az árokparton, és még ki is röhögték a munkába igyekvőt.
A rezsimsöprők a náluk is egyszerűbben gondolkodók szavazataira spekulálva szítják a haragot, az irigységet a társadalom különféle csoportjai között, és természetesen ezzel is a nemzeti oldalt vádolják.

De a legborzalmasabb az, amit a szabadsággal művelnek egy szabadságáért oly sokat küzdő nép körében. Sikerült mára a sokunknak szentként ismert fogalmat úgy kiüresíteni, annyira lealacsonyítani, hogy – mint a gyerekeket a transzgenderre érzékenyítő svéd mesekönyvben – inkább jelenti az önmagát kutyának képzelő lóval való együttélés jogát, mint a magyarok jogát arra, hogy megmaradhassanak magyarnak szülőföldjükön. Itt tartunk most. Lassan lepereg az utolsó nap utolsó perce is az idén. Választási év következik. Bő három hónapja maradt mindenkinek, hogy eldöntse, hová tartozik. És ez nem is olyan nehéz döntés, higgyék el! - zárja sorait Gajdics Ottó.
A weboldalon sütiket használunk, hogy kényelmesebb legyen a böngészés. További információ